| A lengyel tragédia újra figyelmeztet rá, hogy nem lehet, nem szabad elkerülni a múlttal való tisztességes szembenézést. A nyugat-oroszországi Szmolenszk mellett lezuhant gép utasai az egykor NKVD-nak nevezett volt szovjet politikai rendőrség kivégző osztagai által 1940 áprilisában és májusában bestiális módon kivégzett, becslések szerint 15 000-21 000 lengyel katonatiszt emlékének akartak áldozni. A civilizált világban természetes gesztus azonban egyszersmind politikai demonstráció is volt, hiszen Moszkva belső használatra fél évszázadon át "államtitoknak", a nemzetközi kapcsolatokban pedig "rágalomnak" minősítette a gondosan eltervezett és végrehajtott gyilkosságsorozatot, amelyet Oroszországban mindmáig nem hajlandóak népirtásnak elismerni.
Pedig az volt, méghozzá etnikai alapon. A Magyarországon széles körben máig elterjedt nézettel ellentétben - hogy ugyanis a sztálini korszak tömeggyilkosságainak az ugyancsak milliók kínhalálát okozó holokauszttal ellentétben nem volt etnikai szempontja - a szovjet megtorló gépezet időről időre kifejezetten egy-egy népcsoportot választott célpontjául. 1918 és 1944 között a Szovjetunióban 17 etnikum fiait és lányait deportálták a távoli, kietlen Közép-Ázsiai és Szibéria tájain e célra létesített kényszertelepekre. A krími tatárok, a csecsenek, az ingusok, a Volga menti németek, a Krím félszigeten élő görögök közül sokan már a brit és az amerikai szövetségesektől nem egészen e célra ajándékba kapott teherautókon meg vasúti szerelvényeken éhen- vagy szomjan haltak a hetekig tartó út során.
Más szovjetunióbeli népek elleni, gyakran "profilaktikus" megtorlás során a Kreml más módszereket alkalmazott. 1932/1933 folyamán például Ukrajnában mesterséges éhínséget robbantottak ki: az NKVD alakulatai hermetikusan lezárták a büntetésre kiszemelt ukrán tartományok határait, hogy ne jusson be gabona az ottani falvakba. A hét (más források szerint kilenc) millió ember, köztük hárommillió gyermek kínhalálával járó akcióra Alekszandr Szolzsenyicin szerint azért került sor, mert az ukránok túl sokan voltak ahhoz, hogy deportálni lehessen őket.
Nem kerülték el sorsukat a második világháború követő békeszerződések következtében, alig két évtized független fejlődés után a Szovjetunióhoz visszakerült balti államok sem. Az észt, a lett, a litván értelmiséget, a politikai elitet, a tanárokat, orvosokat, módosabb parasztokat - mindenkit, aki a szovjet uralom elleni lázadás élére állhatott - a gulág koncentrációs táboraiba hajtottak. Nagyjából ez az elv érvényesült a lengyelekkel szembeni politikában, azzal a különbséggel, hogy a szuverenitását sokáig nélkülöző Rzeczpospolita Polska történelmét a XVIII. század hetvenes éveitől egészen a XX. század végéig, a szovjet államszocializmus bukásáig főleg az orosz elnyomókkal folytatott élethalál küzdelem határozta meg.
A XIX. században két nagyszabású felkelés során is megpróbáltak szabadulni a lengyelek a Nagy Fehér Cár fojtogató uralmától. 1920 nyarán a varsói diákok már akkor nemrég önállóvá vált hazájuk fővárosában villamoson utaztak a külvárosba már betört Vörös Hadsereg kiverésére. Az akkor lengyel sikerrel végződött, ki tudja, hányadik orosz—lengyel háborút a bolsevik vezetés többek között a "lengyel front" politikai irányításával megbízott Joszif Sztálin súlyos hibái miatt veszítette el. Sokan máig úgy vélik, hogy az éppen két évtizeddel később bekövetkezett katyni tragédia a kudarcait soha nem felejtő zsarnok véres bosszúja volt.
A függetlenségük, nemzeti kultúrájuk és hitük megőrzéséért küzdő lengyelek számára két évszázad talán legnagyobb katasztrófáját jelentette az 1939. augusztus 23-án Moszkvában aláírt Molotov—Ribbentrop-paktum, amelyben a szovjet és a német külügyminiszter Hitler és a vele való szövetséget ekkor 1934 óta előkészítő Sztálin akaratából felosztotta egymás között Kelet- és Közép-Európa jelentős részét. Moszkva akkor már jó ideje kereste a náci Németországgal való szövetség útjait: a Szovjetunió az 1920-as évek végétől nagy mennyiségben szállított Németországba az első világháború utáni békeszerződésben megtiltott újrafegyverkezéshez szükséges stratégiai fontosságú nyersanyagot. Hitler uralomra jutása után pedig Sztálinnak különösen tetszett az a "határozottság", ahogyan Hitler leszámolt legközelebbi munkatársaival. (Számos történész ok—okozati összefüggést feltételez például az 1934. júniusi berlini leszámolás és a túlságosan népszerűvé, ezért a szovjet diktátor számára kényelmetlenné vált szovjet pártvezető, Szergej Kirov ellen hat hónappal később Leningrádban végrehajtott teátrális gyilkosság között.)
A Hitler-Sztálin megállapodásnak tehát számos előzménye volt. Közöttük fontos helyet foglaltak el a két diktátor Lengyelországgal kapcsolatos tervei. Az egyezség erről szóló részletei a paktum titkos záradékában szerepeltek, amely a katyni népirtáshoz hasonlóan fél évszázadon át államtitok volt. Még Mihail Gorbacsov is azt állította, hogy nem tud a dokumentumról, amelyet egyébként a páncélszekrényében őrzött.
Az 1939. augusztus 23-án megkötött Molotov—Ribbentrop-paktum aláírása után Hitlernek többé nem kellett tartania az első világháború keserű tapasztalatai óta rettegett kétfrontos harctól. Tudta, hogy a Szovjetunió nem támadja hátba: ezt a Molotov—Ribbentrop-paktum erre vonatkozó passzusa kifejezetten megtiltotta. A Führer így egy héttel a paktum aláírását követően akadálytalanul lerohanhatta Lengyelországot. Ezzel kezdődött a második világháború, amelynek már a harmadik hetében a Vörös Hadsereg megszállta a paktum jegyében a szovjet félnek jutott Kelet-Lengyelországot - annak ellenére, hogy az éjszaka, ágyából kirángatott, egész testében remegő moszkvai lengyel nagykövet nem volt hajlandó átvenni a szovjet hadüzenetet. (Azt később a követségi portásnak nyújtották át.)
Kelet-Lengyelország szovjet megszállása után azonnal elkezdődött a politikai elit, a gazdag emberek, az értelmiségiek, a papok, a tanítók letartóztatása és a Szovjetunió keleti tartományaiban végzendő kényszermunkára szállítása. 1940 nyarára ezekkel a területekkel együtt Litvániát, Lettországot, Észtországot - akárcsak röviddel azelőtt Nyugat-Belorussziát és Nyugat-Ukrajnát - a Szovjetunióhoz csatolták.
Ebbe a folyamatba illeszkedett a lengyel tisztikar és értelmiség likvidálása Lavrentyij Berija NKVD-főnök és a később, 1956-ban a magyar forradalom eltiprását is irányító Ivan Szerov tábornok személyes irányításával. Ma már tudjuk, hogy a lengyel nemzet megtörését célzó hadművelet ötlete 1940. március 5-én keletkezett. Lavrentyij Berija szovjet belügyi népbiztos a 794/B. sorszámot viselő jegyzékben aznap javasolta "a szovjet hatalom elkötelezett ellenségei és a megjavulás reményét nem nyújtó személyek", közelebbről 14 700 hadifogoly és 11 000 rab agyonlövését, anélkül, hogy az elítélteket felszólítanák, bemutatnák nekik a vádakat..." A jegyzéket többek között Joszif Sztálin, Kliment Vorosilov, Vjacseszlav Molotov és Anasztasz Mikojan írta alá.
Már március 22-én kiadták a parancsot a többnyire lengyel katonatiszteket, csendőröket, erdészeket, orvosokat, műszaki értelmiségieket fogva tartó ukrajnai, illetve belorussziai börtönök kiürítésére. Öt helyszínen történt a rabok, illetve a hadifoglyok likvidálása.
Az édesapját Katynban elveszített Andrzej Wajdának a népirtásról Magyarországon nemrég bemutatott filmjéből sokan ismerik a szadista kivégzéssorozat borzalmas képeit. Dokumentumfilmekben jó néhányszor látni lehetett a mindenféle per, ítélet nélkül kivégzett áldozatok exhumálását is. Először a Szovjetuniót 1941 júniusában lerohanó náci német alakulatok tárták fel a tömegsírokat, és az addigra ellenséggé vált szovjet hatóságokat vádolták a történtekért. Moszkva azonban tagadott. 1941. december 3-án egyenesen Sztálintól kérte számon honfitársai sorsát Wladyslaw Sikorski tábornok, lengyel főparancsnok (aki már a lengyel emigráns kormány fejeként 1943-ban Gibraltár felett szintén repülőgép szerencsétlenség áldozata lett, igen gyanús körülmények között).
A diktátor azonban cinikusan azt felelte, hogy a katonatisztek megszöktek. A "hova szökhetett 15 000 ember?" kérdésre azt a választ kapta: "Mandzsúriába". Moszkva később, Szmolenszk és környéke visszafoglalása után, a németeket vádolta a tömeggyilkossággal. A kölcsönös egymásra mutogatásba bevonták a Nemzetközi Vöröskeresztet és más szervezeteket - amíg az 1950-es évek végén, Nyikita Hruscsov pártvezető utasítására Alekszandr Selepin, az akkor már KGB nevet viselő politikai rendőrség feje 1959. március 3-án utasítást adott "21 857 lengyel katonatiszt személyi adatlapjának megsemmisítésére", mivel ezt az anyagot "mind operatív, mind történelmi szempontból" feleslegesnek találta.
Nem csoda, hogy Katyn emléke máig vérző seb a szeretteiket elveszített családok, de az egész lengyel nép emlékezetében is. Mivel a németek 1943. április 13-áig 12 000 lengyel katonatiszt holttestét találták meg, ez lett az áldozatok emléknapja. Ezért készült Lech Kaczynski elnök meglátogatni meggyilkolt honfitársai emlékhelyét éppen ezekben a napokban.
|
